a tiszteletrűl és az őt megérdemlő tulajdonságokrúl

úgymint

böcsületrűl, emberségrűl meg tehetségrűl

Gizi.

Csak így hívtuk háta mögött rettegett vénlány magyartanárnőnket, aki ha úgy érezte terméketlen talajra hullatja gondolatait, magából kikelve tépte szét a mércét meg nem ütő füzeteket, miközben tápos csirkének és más efféle, életre nem való lényeknek titulált minket.

Mégis Ő volt aki most eszembe jutott a tisztelet szó hallatán. Duplán, sőt triplán.

Ennyi év távlatából már könnyű biztosan állítani, hogy olyan nagy műveltségű Tanár és Nő volt, aki még ma is hat... de az az igazság, hogy már tizenévesen is tiszteltük: féltük ugyan, mégis csüngtünk a szavain.

Tőle tanultuk meg, hogy a becsület mindennél többet ér és embernek kell maradni minden körülmények között. Vagy legalább próbálkozni kell vele... Mert - szinte bizonyosan - lesz olyan, amikor majd legszivesebben szembeköpnénk magunkat. Ilyenkor is tudjuk azonban, hogy vannak előttünk példák, utak és nyomok, amikbe vissza lehet találni. Tiszteljük magunkat annyira, hogy kövessük őket.

Tőle tudom, hogy az élet hosszú távon igazságos, és hogy nincsen bűn bűnhődés nélkül. Hogy nincs élet érzelmek és szerelem nélkül. Hogy mindegy mit tanítanak történelem órán, csak azt higgyem el, amit a nagyszüleimtől hallok. Hogy olvassak Orwellt, Shakespearet, Örkényt, Merlét, Dosztojevszkijt is. Főként Adyt, és ne érdekeljen hogy vérbajos volt vagy táltos-e, s mások hogyan elemzik... arra figyeljek ahogy a lelkem mozdul.

Tiszteljük, mindig tiszteljük a tehetséget lett légyen az művészi, tudományos vagy bárminemű emberi kiválóság... és közben fogadjuk el, hogy mindannyian emberből vannak: gyarlóak és esendőek, olykor kicsinyesek, máskor kisstílüek...

Egyedüli példány.

Ilyen az ember.

Volt már hogy elveszett a nyom...

de olvasok és mozdul a lelkem;

kiválóbbnál kiválóbb alakokat látok magam körül

akik tiszteletre méltóak, és (vagy de) hál'Istennek emberből vannak.