2012. december 22., szombat

adventi igazmondós

Holnapután Szenteste.
Akárhogy is tolom el magamtól hetek óta a gondolatot, be kell lássam, nincs hova hazamennem. Eddig itthonról én hazajártam Karácsonykor.
Karácsonykor is.
Most, ha minden jól megy nővéreméknél jövünk össze.
 
Eddig falusi lányból városivá avanzsált nőként határoztam meg magam, ha származásomat firtatta valaki. Olyan emberként gondoltam magamra, aki szereti és tiszteli szülőföldjét. Azt a földet, ahol májusban akácvirágzáskor mézédes a napnyugta utáni levegő. Ahol mindenszentekkor gyönyörű a domboldalra felkúszó, gyertyafényben imbolygó temető látványa. Ahol nyári estéken mindenki a kispadon ül, és ahol majdnem büntetlenül lehetett focipályává tarolni a tsz búzatábláját.
 
Eddig.
 
Mert a fellengzős gondolatok sz..t se érnénekek, mindezek semmit nem jelentenének, ha nem abba a családba érkezem amelyikbe. Ha nem az az otthonom amelyik. Ha a kalandos módon kialakított, mindent látott lányszobámat idővel nem örökli meg a fiam nyaranta.
Úgyhogy be kell lássam, a szülőföldem fogalmának, a gondolatimnak, az élményeimnek egy  nagyon szűk terület a bázisa: egy ház és néhány száz öl. Innen indul és ered minden.
Szerencsés esetben ide is térhet vissza.
 
Készülhettem persze, tudtuk, hogy el kell adni a házat, volt rá néhány hét. Felszedtük a krumplit, letörtük a tengerit, kitettük az eladó táblát. S két hét múlva már nem volt meg a szülői porta.
Mindent gyorsan, pontosan, és úgy tűnt zökkenőmentesen intéztünk.
 
Akkor hogy lehet, hogy  hetek óta nem találom a helyem, mindig indulnék valahová?!
Hogy azt hinném, az Apaért való aggódás és tehetetlen szenvedés mellett ez az érzés eltörpül?
Rettegek attól, hogy elveszítem a nyomokat... a gyerekkorét, az apámét.
 
Ha minden jól megy, Apát kiengedi a kórházból Szentestére.
Ez most elég.
 
 
 

2012. december 9., vasárnap