A mai nap az én olvasatomban szabadságunk, magyarságunk, emberségünk ünnepnapja.
Lenne.
Környezetemben készített (tehát nem szignifikáns!) közvéleménykutatás után többes számban írom: nem tudjuk pontosan mit jelent ez a nap, csak homályos és teljességgel szubjektív sejtéseink vannak, hogyan is kellene éreznünk odabent...
Talán azért is foglalkoztat most jobban ez a kérdés, mert nemrég a "jólérzemmagam" szállodában kezdtem életemben először Wass Albertet olvasni.
(Évekkel ezelőtt, amikor minden kultúrsznobnak kötelező volt megismerkedni az írásaival és a szélsőjobb is a zászlójára tűzte szegény embert, csakazért is kerültem a könyveit.Utólag megkövetem Őt.)
Tavaly azonban néhányszor úgy találkoztam Vele (pl.: fenti kép), hogy igazán megérintette a lelkemet.
Az Adjátok vissza a hegyeimet! került a kezembe, amiben számomra az egyik legmegkapóbb gondolat a lánykérés után így íródott le:
"Hát így volt ez velem s Anikóval. S én azért mondottam el ilyen apróra, hogy legalább az emléke megmaradjon annak, hogy történt. Mert ilyesmi nem történik meg az emberrel kétszer az életben, még régen sem történt meg kétszer, amikor pedig az élet sima volt és egyszerű. Most? Most olyan a világ, hogy az ember azt hiheti: az egyszerű, szép és tiszta dolgok kivesztek belőle egészen."
Magam sem tudom miért ez a néhány sor motoszkál bennem március 15-e kapcsán...
Eszembe jutott a családi történet:
Amikor Apa először tette tiszteletét a leendő Apósa (bár ezt akkor még nem lehetett tudni) házában, Papó rendes házigazdához méltóan borral kínálta a fiatalembert, de Elvtársként megszólítva őt. Legyen elég annyi, hogy Apám kikérte magának, és ezzel örökre belopta magát az öreg szívébe.
Azt hiszem Nagyapám azért gyűlölte annyira a "komonyistákat", mert elvették az egyszerű, szép és tiszta dolgokat és elvették a szabadságot.
Azóta persze a "komonyistáktól" meg(fel)szabadult az ország, mégis lépten-nyomon úgy érezzük, hogy gúzsba kötnek minket mindenféle hatalmak, hogy az egyszerű, szép és tiszta dolgokat "vadászni" kell az életünkben. A vadászatban megfáradva pedig már nem olyan könnyű a megtalált szabadságot ünnepelni.
Az idén sem tűztem kokárdát.
Amióta a viselése vagy nem viselése a jobb- vagy baloldaliságunkat hivatott demonstrálni, ideges leszek ettől az egyébként gyönyörű jelképtől.
(Félreértés ne essék, szeretném leszögezni, hogy pártállástól függetlenül viszketőgörcsöt kapok minden politikustól.)
Szóval még ezzel sem jelzem, hogy igen én jó magyar ember vagyok.
De addig, amíg kapar a torkom, ha eljátsszák a Himnuszt, vagy megynyerik az olimpiát a vizipólósok, vagy Sebestyén Márta magyar népdalt énekel a Nagytemplomban, vagy ugyanezt teszi egy kisebb tömeg egy Csík koncerten, addig biztosan tudom, hogy magyar vagyok.
Sokszor nem elég jó ember, de ember.
És ezeket a dolgokat nem is biztos ünnepelni kell, élég lehet ha megéljük;
s mai napon "csak" emlékezünk 1848-ra...
Meg én a nagyapámra...
(Évekkel ezelőtt, amikor minden kultúrsznobnak kötelező volt megismerkedni az írásaival és a szélsőjobb is a zászlójára tűzte szegény embert, csakazért is kerültem a könyveit.Utólag megkövetem Őt.)
Tavaly azonban néhányszor úgy találkoztam Vele (pl.: fenti kép), hogy igazán megérintette a lelkemet.
Az Adjátok vissza a hegyeimet! került a kezembe, amiben számomra az egyik legmegkapóbb gondolat a lánykérés után így íródott le:
"Hát így volt ez velem s Anikóval. S én azért mondottam el ilyen apróra, hogy legalább az emléke megmaradjon annak, hogy történt. Mert ilyesmi nem történik meg az emberrel kétszer az életben, még régen sem történt meg kétszer, amikor pedig az élet sima volt és egyszerű. Most? Most olyan a világ, hogy az ember azt hiheti: az egyszerű, szép és tiszta dolgok kivesztek belőle egészen."
Magam sem tudom miért ez a néhány sor motoszkál bennem március 15-e kapcsán...
Eszembe jutott a családi történet:
Amikor Apa először tette tiszteletét a leendő Apósa (bár ezt akkor még nem lehetett tudni) házában, Papó rendes házigazdához méltóan borral kínálta a fiatalembert, de Elvtársként megszólítva őt. Legyen elég annyi, hogy Apám kikérte magának, és ezzel örökre belopta magát az öreg szívébe.
Azt hiszem Nagyapám azért gyűlölte annyira a "komonyistákat", mert elvették az egyszerű, szép és tiszta dolgokat és elvették a szabadságot.
Azóta persze a "komonyistáktól" meg(fel)szabadult az ország, mégis lépten-nyomon úgy érezzük, hogy gúzsba kötnek minket mindenféle hatalmak, hogy az egyszerű, szép és tiszta dolgokat "vadászni" kell az életünkben. A vadászatban megfáradva pedig már nem olyan könnyű a megtalált szabadságot ünnepelni.
Az idén sem tűztem kokárdát.
Amióta a viselése vagy nem viselése a jobb- vagy baloldaliságunkat hivatott demonstrálni, ideges leszek ettől az egyébként gyönyörű jelképtől.
(Félreértés ne essék, szeretném leszögezni, hogy pártállástól függetlenül viszketőgörcsöt kapok minden politikustól.)
Szóval még ezzel sem jelzem, hogy igen én jó magyar ember vagyok.
De addig, amíg kapar a torkom, ha eljátsszák a Himnuszt, vagy megynyerik az olimpiát a vizipólósok, vagy Sebestyén Márta magyar népdalt énekel a Nagytemplomban, vagy ugyanezt teszi egy kisebb tömeg egy Csík koncerten, addig biztosan tudom, hogy magyar vagyok.
Sokszor nem elég jó ember, de ember.
És ezeket a dolgokat nem is biztos ünnepelni kell, élég lehet ha megéljük;
s mai napon "csak" emlékezünk 1848-ra...
Meg én a nagyapámra...
1 megjegyzés:
...meg én az apukámra... tegnap lett volna 68 éves...
A gondolataid megindítóak és igazak.
Szégyen, de Wass Albertet még én sem olvastam. De benne van az elkövetkezendő néhány év tervében...:)
Megjegyzés küldése