2021. január 6., szerda

10 nap falun

nagyon készültem és vártam, hogy ott lehessek. 
a közvetlen környezetem hitte is meg nem is, hogy Karácsonykor összepakolom a motyóm és elcuccolok Mádra, a félkész, félkomfortos otthonomba.

semmit nem akartam a véletlenre bízni, főképp nem szerettem volna “pucér” házba érkezni, ezért két héttel Ünnep előtt bepakoltam a kocsiba egy doboz karácsonyi dekort, útba ejtettem utolsó Marketplaces bútorom (at the moment, of course) eladóját, és elszállítottam mindent Hegyaljára. 
lehet valami az ottani levegőben, mert ha mód adódik, rögtön a láblógatást választom munka helyett: hol pincét látogatunk, hol kutyázunk, hol a dombokon kutyagolunk, most meg simán csak eldumáltam a napot jó kávé mellett. pedig a szabály az szabály, este 8 után bünti jár, így félünneplőben hagytam ott a helyszínt.


gyorsan elszaladt a maradék december, megültük tesóméknál a Szentestét ahogy szoktuk: családilag degeszre ettük és hülyére röhögtük magunkat activityzés közben. 
másnap még Debrecenben pihegtünk a kanapén, de 26-án érzékeny búcsút vettem Hubáéktól (értsd: anyai fenyegetőzés arra az esetre, ha egy szétbontott lakásba kellene visszatérnem) és két tonnányi holmival meg egy lehelletnyi szorongással a gyomrom tájékán elindultam választott otthonom felé.

nem azé’ mert különösebben babonás volnék, de meg kell mondjam, megérintett amikor Nyíregyháza előtt felhajtottam az autópályára, kitisztult az ég, és a napokkal korábban hiába lesett "betlehemi" együttállás után, az egymáshoz még mindig elég közel posztoló Jupiter és Szaturnusz fénye kísért végig vezetés közben.

jókedvem megingott egy cseppet amikor beléptem a hideg házba. hiába kapcsolták be egy nappal korábban a fűtést, a régi készülékeken kifogtak a 60 centis kőfalak. így esett, hogy karácsony második napjának estéjén három réteg ruhában aggattam fel az ablakokra a világítást és zokniban, két takaróval fejem búbjáig betekerve aludtam el. mindenesetre megtanultam, hogy legalább kettő nappal érkezésem előtt fel kell kapcsolni az áramot és/vagy fát kell beszerezni, s meg kell tanulni tüzet rakni.



kaptam egy gyönyörű leckét az elfogadásról is. 
egy napra vissza kellett jönnöm, korán indultam. a Tarcal melletti vasúti átjáróban percekig vártam az esőben, dünnyögtem. 
mire a vonat odaért, megérkezett az év legszebb napfelkeltéje is. a Kopasz mögül előbukkanó fény csodás narancsba vonta a tájat, és egy olyan szivárványt húzott mellém, amitől ültem még pár percet az út szélén.
annyiszor megbizonyosodunk róla, én mégis el-elfelejtem, hogy semmi sem véletlen az életünkben...
 ha olyasmivel találjuk magunkat szemben, amin nem áll módunkaban változtatni, csak fogadjuk. biztos, hogy oka van.



az ott töltött idő hozott még sok szép ajándékot:
mély és őszinte beszélgetéseket, 
baráti ebédeket, vacsorákat, reggeliket, 
nevetős szilvesztert, 
hol fázós, hol ázós, mégis szuper sétákat, 
ottalvós estéket, 
finom italokat, 
rezgő fényeket, 
egész napos könyves kuckózást... 
örömöt, 
szuper dolgokat egy furcsa év lezárásához 
és reményt az előttünk állóhoz.